|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 109 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-109 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Babits Mihály 2016. április 21.Díjat kapott Meleg Vilmos színművészA hetedik alkalommal megszervezett Partiumi Egyetemi Napok keretében szerdán kiállításmegnyitó zajlott a művészeti kar galériájában, melynek során átadták az idei Wagner Nándor díjakat is. Az Academia Humana Alapítvány a váradi születésű Wagner Nándor világhírű szobrászművész művészeti és szellemi örökségét hivatott őrizni és ápolni. Mivel a művész nagyon szerette tanítani a fiatalokat, özvegye úgy határozott, hogy minden évben fel fognak ajánlani egy összeget a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karára járó hallgatóknak, mondta el Kiss Sándor, az Academia Humana alapítvány elnöke. Érmék 2006 óta évről évre egy tematikus pályázatot szerveznek számukra, az idén például a grafikai szakos hallgatóknak érméket kellett tervezniük a Sulyok István Főiskola megalakulásának 25. és a Partiumi Keresztény Egyetem megalakulásának 15. évfordulójáról. Tizennyolc alkotás érkezett be, ezeket Kiss Sándor méltatta az ünnepség során. Nem volt könnyű dolguk, hangzott el, hiszen ötvös-, illetve szobrászfeladatot kaptak, tehát nem saját szakterületükön dolgoztak. Sulyok Istvánról ráadásul kevés arckép maradt fenn, a lehetőségek tehát körülhatároltak voltak. Mégis, sok érdekes, eredeti alkotás született. Díjak Az első díjat Lungu Arnold kapta, s az öttagú elbíráló bizottság úgy döntött, hogy nem adnak harmadik díjat, ellenben három második díjat osztanak ki – ezeket Kónya Kincső,Tóth Lehel és Bende Attila vehették át. Az összeg amúgy százezer forint, az első díj birtokosa 50 ezer forintot vehetett kézhez, három kollégája pedig a fennmaradó ötven ezret, háromfelé osztva. Az ünnepség alkalmából felköszöntötték és díjazták Meleg Vilmos nagyváradi színművészt is, 60. születésnapja alkalmából. A laudatiót Kiss Sándor olvasta fel. „Sokan nem tudják róla, hogy ő a Magyar Kultúra Lovagja, vagy azt, hogy több száz verset tud fejből, s a leghitelesebb előadója a Szózatnak és a Himnusznak. Mindig szeretett adni, tájékoztatni, nevelni, tanítani, ezért középiskolás éveiben jelentkezett a Kortárs színpad 71 színjátszó együttes sorába. Bár a papi hivatás is közel állt a szívéhez, tehetségét a kultúra templomában kamatoztatta. Később beleszeretett Csokonai költészetébe, s ez a szerelem elkísérte évtizedeken át, együtt tudott gondolkodni a magyar költészet óriásaival. Évente születnek új egyéni műsorai, rengeteg mellék- és főszerepet játszott váradi, debreceni, békéscsabai színésztársaival. Ha előad, vagy rendez, úrrá lesz rajta egy olyan átszellemülés, amely csak a hivatásukat igazán szerető művészek sajátja” – hangzott el a laudatio során, melyet követően Pintér István, a Pro Universitate Partium Alapítvány ügyvezetője a két alapítvány nevében átadta a színművésznek a Magyar Tudás – Magyar Hatalom díjat. Meleg Vilmos Csokonai Vitéz Mihály, Horváth Imre, Babits Mihály szavaival szólt a magyarságról, s azt kívánta a jelenlévőknek: érezzék a magyarság színét és ízét, s adják azt tovább az utánunk következőknek. erdon.ro 2016. május 6.Szívvel-lélekkel a nemzetértA szórványban szervez magyar napot egy baróti fiatal A baróti, 23 éves Bokor Csongor jelenleg a Babeș- Bolyai Tudományegyetem mesteriző hallgatója területfejlesztés és turizmus szakirányon. Nincs ebben semmi különleges, mondanánk, ám ha utánanézünk, emellett mennyi mindennel foglalkozik még ez a fiatalember, az már egészen biztosan leköti figyelmünket. Csak egyet említünk: ő a főszervezője az I. Fogarasi Magyar Napnak, melyet szombaton tartanak a fogarasi református egyházközség udvarán. Miként kerül egy baróti fiatal Fogarasra, magyar napot szervezni? Bokor Csongor Baróton született és nőtt fel, ott végezte a középiskolát is. Végig tevékeny tagja volt az intézmény diáktanácsának, szerette a néptáncot, zenélt, szavalt, sok egyházi és városi esemény szervezésébe bekapcsolódott. Ebben az időszakban szerzett zenei szakdiplomát a Művészeti és Népiskolánál, Sepsiszentgyörgyön. Aztán Kolozsváron folytatta tanulmányait, 2014 júliusában diplomázott a Babeș-Bolyai Tudományegyetem földrajz karán. 2010 óta tevékeny tagja a II. Rákóczi Ferenc Alapítványnak, melynek fő tevékenysége a határon túli magyar fiatalok számára évente megrendezett magyarságismereti mozgótábor. Minden évben részt vett, csoportvezetői minőségben, a táborok szervezésében, lebonyolításában. Emellett önkéntes szervezője az alapítvány közösségépítő munkáját gyakorlatba ültető Családi Kör-találkozóknak is. Önkéntese továbbá a sepsiszentgyörgyi Kun Kocsárd Egyesület dél-erdélyi szórványmagyarságot felkaroló programjainak. A fent említett tevékenységeken kívül még számos szabadegyetemen és vezetőképzőn vett részt. Tavaly jelentkezett a magyar kormány által meghirdetett, a szórványmagyarság revitalizációját célzó Petőfi Sándor Programba, és elnyerte annak ösztöndíját. Így került 2015 szeptemberében a Baróttól 85 km-re fekvő Fogarasra, hogy az egykor még többségben levő, ma már azonban a város összlakosságának mindössze 3%-át kitevő magyarok identitástudatába egy kis lelket, színt öntsön. És ez sikerült is neki! Mint mondja, Fogarason az egykori magyar kultúra hagyatékát ma már csak egy maroknyi ember őrzi, akik azonban annál inkább szomjaznak a magyar kultúrára, a magyar szóra, és minden, ezek ápolását felkaroló programért lelkesednek. Így például egyre több látogatója van az általa elindított Babits Mihály Önképző Körnek, melynek nem egy alkalommal erdővidéki meghívott előadói voltak. Az önképző kör nem véletlenül vette fel a költő nevét: Babits az egykori fogarasi Magyar Állami Főgimnáziumban tanított. Ma már nincs magyar oktatás Fogarason, de a fogarasi magyar fiatalok, ugyancsak Csongornak köszönhetően, hetente több alkalommal fakultatív magyar órákra, foglalkozásokra járhatnak, magyar ifjúsági klub is alakult a településen. Az önképző kör sikerén felbuzdulva határozta el Csongor, hogy a Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében, Kovászna megye anyagi támogatásával megszervezi az I. Fogarasi Magyar Napot. Az esemény – melynek társszervezője a helyi református egyházközség és a helyi RMDSZ – programját főként erdővidéki előadókra, szervezetekre alapozta. A Csala kürtje fúvószenekar, a Syncron táncegyüttes, Kolumbán Sándor énekes érkezik Barótról Fogarasra, kiegészülve a Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesület tagjaival, akik egész napos gyerekfoglalkozást tartanak majd. A fogarasi magyarság részéről is több fellépő lesz, délután táncház, este koncert tarkítja a programot. – Óriási összefogás és rengeteg háttérmunka áll a rendezvény mögött. Remélem, sokan eljönnek, és az idő is kegyes lesz hozzánk – mondta Csongor, bizakodóan tekintve a szombati nap elé. Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 22.Az összetartozás jegyébenErdővidéki ösztöndíjas Fogarason Bokor Csongor tavaly szeptembertől kilenc hónapon át a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa volt Fogarason. A baróti fiatalember nemcsak sikerrel kapcsolódott be a helybeli református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak magyarságot összetartó rendezvényeibe, de újak születésénél is bábáskodott. Az ő érdeme is, hogy az öt éve felszámolt magyar nyelvű oktatás pótlására elindított magyar órák száma heti egyről háromra nőtt; hogy önképzőkör indult és annak rendszeres hazai és anyaországi meghívottjai voltak; és hogy első alkalommal május elején megszervezték a Fogarasi Magyar Napot. Bokor Csongor megbízatása nemrég lejárt, de ennek ellenére szeptemberben visszatér Fogarasra: elfogadták a munkában eddig is tevékenyen részt vevő barátnője, Hollanda Tímea jelentkezését a programba, akivel újabb cikluson át folytatja az elkezdett tevékenységeket. – Miként lesz valakiből a Petőfi-program ösztöndíjasa? – A Baróti Szabó Dávid Középiskolában töltött éveim alatt szavaló- és szép beszéd versenyeken vettem részt, ezek elismeréseképpen 2010-ben jelen lehettem a kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának Magyarságismereti Mozgótáborában. Nagyon tetszett az a tevékenység, amit a Rákóczinál láttam, egyre több feladatot vállaltam működtetésében, mára pedig az alapítvány vezetőségi tagja lettem. Az ösztöndíjprogram lehetőségéről is az alapítványtól szereztem tudomást, és ők biztosították a pályázáshoz szükséges ajánlást is. Mivel nagyon fontosnak tartom a Petőfi-program célkitűzéseit – köztük szerepel a szórványban élő magyarság identitásának megőrzéséhez való hozzájárulás, a fogyóban levő közösségek az anyaországi magyarokkal való kapcsolattartásának elősegítése, az értékőrző munka megszervezése – kapva kaptam az alkalmon. – Napjainkban milyen a magyar élet Fogarason? – Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, tisztában van azzal, valaha milyen jelentős szerepe volt az 1300-as évek elején épített várnak. Azóta a város nemzetiségi arányai megváltoztak. Az 1910-es népszámláláskor a város lakosságának több mint felét a magyarság adta, jelentős volt a szászok száma is, a románság pedig egyharmadot tett ki. Ma már alig három százaléka magyar és egy százaléka német, a többi román. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz a magyarságot megélni. Jóformán nincs „tiszta” magyar házasság, a vegyes házasságban élők zöme pedig román iskolába íratja gyermekét – nem csoda tehát, hogy néhány éve megszűnt a magyar nyelvű I–IV. osztály is. Pedig milyen múltja van az iskolának! Építését még Mikszáth Kálmán szorgalmazta, aki 1892–1910 között a város országgyűlési képviselője volt, Babits Mihály pedig három esztendeig tanított ott! Fogaras nincs messze a tömbmagyarságtól – Baróttól csak nyolcvanöt kilométer, és Sepsiszentgyörgy sincs sokkal távolabb –, ám valahogy mégis „kívül esik.” Ez a mellőzöttség-érzés némileg rányomja bélyegét életükre – részben ezzel is magyarázható, hogy a fiatalság nem ragaszkodik magyarságához, önkéntesen feladja identitását, s kész beolvadni a románságba. – Vannak olyan magyar kulturális és vallási fogódzkodók, melyek működnek, és hatással lehetnek az egyre fogyó közösségre? – Ezen a téren az egyházaknak van meghatározó szerepe: jóformán minden közösségi programot az ők égiszük alatt szerveznek. A Petőfi-program hivatalos együttműködői az unitárius egyház – mentorom a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István volt –, a katolikusok Palkó Sándor karnagy vezetésével az ökumenikus dalárdát működtetik, a reformátusok – remek vezetőikkel Szász Tibor tiszteletes és neje, Szász Imola Rózsa személyében – adtak helyet az általam szervezett Babits Mihály Önképzőkörnek, majd a Fogarasi Magyar Napnak. Bandi Attila és Bandi Márta evangélikus lelkészházaspárral a Fogarastól tizennyolc kilométerre levő Halmágyon tudtunk jól együtt dolgozni. Az egyetlen egyházaktól független szervezet, amely az identitás megőrzéséért dolgozik, a Szabó Gábor vezette RMDSZ. Ezek ereje mind összeadódik, de ahhoz kevés, hogy megállítsa a beolvadást. Ezért is fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy a Tautu Eszter nyugalmazott tanárnő által elindított fakultatív magyar- órák számát párommal egyről háromra emeljük. Gyermekek és fiatalok jöttek a foglalkozásokra, anyanyelvüket nagyon különböző szinten beszélték, szükség volt, hogy tudásuknak megfelelően dolgozzunk velük, de mivel a kis közösséget nem akartuk feldarabolni, csütörtökönként három és hét között közösen megült úgynevezett magyar délutánokat is szerveztünk. Sokat segített, hogy a magyar nyelvet kevésbé ismerők tudásszintjéhez igazított Balassi-füzeteket tudtunk beszerezni. Nem biztos, hogy ezek a foglalkozásokra járó fiatalok mind megmaradnak magyarnak, de jövőbeli családjaik viszonyulása a magyarsághoz biztos sokkal másabb lesz, mint azoké, akiket nem tudtunk kellőképp megszólítani, elérni tevékenységünkkel. – Mivel tudtátok felkelteni a felnőttek érdeklődését? – Említettem, hogy rendszeresen megszerveztük a Babits Mihály Önképzőkört, melynek keretében közéleti és történelmi témákat jártak körbe előadóink. Az elsőt november 4-én tartottuk, Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársa Kisebbségvédelem Romániában címmel értekezett, majd az erdővidéki kapcsolatrendszeremet kihasználva szülőföldemről szakemberek és művészek jöttek el. Ezen találkozásokon akár száz-száztízen is voltak, ami igencsak szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyarság összlétszáma alig haladja meg az ezret. Történelmünk jelentősebb évfordulóiról eddig is megemlékeztek, de igény volt arra, hogy gazdagabb, teljesebb formában kerüljön sor rájuk. Az 1956-os forradalomról megemlékezni közel ötvenen gyűltek össze a református egyház közösségi házában. Szász Tibor tiszteletes áhítatát követően a történelmi előzményeket és az eseményeket én vázoltam röviden, majd szavalatok hangzottak el, megnéztük a Szabadság, szerelem című film egy részletét, végezetül kötetlen beszélgetés keretében azok meséltek, akik élték azokat az időket. Csatlakoztunk a református egyház által évről évre Katalin napján tartott Árva Bethlen Kata-megemlékezéshez is. Fogaras legjelentősebb vallási közösségének azért kiemelten fontos Árva Bethlen Kata személye, mert a XVIII. század elején ő építtette a ma is álló református templomot. Az eseményen minden történelmi magyar egyház képviseltette magát, Szekeres Attila István heraldikus Erdély címerének történetéről tartott vetített képes előadást, fellépett az ökumenikus vegyes kar, és szavalatok is elhangzottak. Társszervezői voltunk annak a halottak napi megemlékezésnek is, amelyen az első világháborúban Fogarason elesett, százhuszonhét monarchiáért harcoló katona emlékét idézték. Bár a többségük magyar, az ott nyugvó katonák nyolc nemzethez tartoznak, ám a városvezetés tudomást sem vesz a temető létezéséről, nem gondozza – pedig az elhunytak között szép számban vannak románok is. Minden bizonnyal sokaknak marad emlékezetes az Erdővidék épített örökségének megismerése céljából szervezett kirándulás is. Végigjártuk Bölönt, Miklósvárt, Barótot, Bibarcfalvát és Kisbacont, az úton pedig végig csengő magyar népdalokat énekeltünk. – Miért volt szükség a Fogarasi Magyar Nap megszervezésére? – Bár programjaink szép számban vonzották a fogarasiakat és a környéken lakókat, de úgy éreztük, hiányzik egy olyan rendezvény, amely a legszélesebb rétegnek jelenthetne igazi nagy ünnepet. Az esemény érdekében összefogtak a magyar történelmi egyházak, s mivel mindenki, akihez csak fordultunk – Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében a Kún Kocsárd Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Petőfi Sándor Program is – mellénk állt, nem volt kétséges, sikeresek leszünk. A feladatot vállaló helybeliek mellé Erdővidékről jelentős önkéntes sereg érkezett. A legkisebbeknek a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete tartott foglalkozást – arcot festettek, szőnyeget szőttek, origamiztak, gipszet festettek és még ki tudja, mi mindennel szereztek örömet –, majd a szintén baróti Kelekótya együttes játszott örökzöld gyermekdalokat. A fogarasiak közül többen is mondták: milyen jó, hogy az egykori iskolaudvar ismét gyermekzsivajjal, magyar énekkel és tánccal telt meg. Mert a tánc sem maradt el! A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola népzenészei tartották a tanítással egybekötött táncházat. Remekül fogadták a baróti művelődési ház Syncron táncegyüttesét, a Csala kürtje fúvószenekart és a Babits Mihály Önképzőkörön már korábban is fellépő Kolumbán Sanyikát. Az esemény a magyar és székely himnusz éneklésével ért véget. Talán azért, mert ritkábban hangzanak el, ott a szórványban mintha másként szólaltak volna meg nemzeti dalaink, mint a tömbmagyarságban, s a szemeken is látszott, különleges pillanat az nekik. – A Petőfi-program kilenc hónapra biztosította ösztöndíjadat Fogarason. Lejártát követően miként tovább? – Az ösztöndíjam lejárt, de elfogadták párom jelentkezését, és vele szeptemberben visszatérek. Nagyon szeretném folytatni mindazon rendezvényeket, melyeket elkezdtem, s a visszajelzések alapján a magyarság hasznára voltak. A Fogarasi Magyar Nap is megmutatta, milyen összetartó ereje van, ezért folytatni, sőt, bővíteni kell. Sok jó ember és cél van Fogarason, amiért dolgozni illetmény nélkül, önkéntesen is érdemes. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 12.Szedjétek össze a morzsákat!Beleborzong az ember, amikor recsegő fonográffelvételen Kossuth Lajos hangját hallja. Majd Bartók Béla néz ránk egy régi képen; amikor inkább szürke mint fekete-fehér szakadozó–ugráló filmkockákon megjelenik Kosztolányi vagy Babits Mihály. Archívumok kincsei ezek a töredékek, olyan időkből, amikor a technika gyerekcipőben járt, és egy filmezőgép ritka volt, mint a fehér holló. Egészen más ma a helyzet, amikor a térkamerák belegázolnak az intimitásunkba, és a média ontja kéretlenül is a valóvilágos, becális–győzikés percemberek minden mozdulatát és, sajnos, szavát is. Miközben… szomorúan tapasztalom, hogy erdélyi kultúránk és szellemiségünk nagyjai lassan-lassan elmennek minden halandó útjára. Cs. Erdős Tibor, Kusztos Endre festőművészek, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos írók, Varga Vilmos előadóművész (hányan nőttünk fel az Ő Villonján, Maszek balladáján), mennyire igazságtalan, hogy csak néhány nevet említek. Sokszor csak halálukkor döbbenünk rá, hogy milyen nagyok voltak, öregkorukra mintha megfeledkeznénk róluk. Pedig – Hölderlin gyönyörű megfogalmazásában –, ami megmArad, költők hozzák létre. Kézzel, szóval, hanggal alkotó kortársaink, akik nem törődnek belé az elmúlás letaglózó törvényszerűségébe. Milyen örömmel néznénk egyórás dokumentumfilmet, amelyen Benedek Elek vagy Szent-Györgyi Albert beszélnének magukról, munkájukról, a nagyvilágról. Ha Arany Jánost hallgathatnánk, amint emlékeit újraértékeli vagy, miért ne, az élet apró dolgairól cseveg. Vajmi kevés mAradt róluk. Annak idején Goethe mellett volt egy Eckermann, aki a titán legapróbb gondolatait is lejegyezte. Persze nem mindenki éppen Goethe, de mégis, mindenképpen hasznos lenne nagy kortársaink arcát, lelkivilágát megőrizni a majdani kutatók és a szellemi étket fogyasztó nagyközönség számára. Ma már egy mobiltelefonnal is lehet minőségi felvételt készíteni. Ne hagyjuk elveszni nagyjaink egyetlen mozdulatát, egyetlen szavát sem! Talán egy szép napon a Duna TV, félretéve Charly majmot és a latinos–törökös dramoletteket, visszatér eredeti küldetéséhez, és fiaink is láthatják majd, Erdélyország kertjében teremnek ma is magyar virágok. Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 10.Irodalmunkról felsőfokonXVI. alkalommal szerveztek Hermészkedő műértelmező vetélkedőt ez alkalommal nem valamelyik iskolában, hanem tábori körülmények közt, Setétpatakon. A múlt héten zárult rangos versenyen Erdély legjobb magyar irodalom iránt érdeklődő középiskolásai Babits Mihály alkotásait és Nemes Nagy Ágnes költészetét tanulmányozták. A diákok számára a munka még a múlt tanévben kezdődött, amikor az Orbán Gyöngyi egyetemi tanár által összeállított feladatsort megoldották. A kiértékelést a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) bölcsész szakos egyetemistái, mesteri szakosai és doktoranduszai végezték el Fóris-Ferenczi Rita egyetemi docens irányításával. A tábor társszervezője, a baróti Boralt Egyesület vezetője, Kékesi-Keresztes Lujza úgy fogalmazott, az együtt töltött néhány nap több volt egyszerű táborozásnál, egyenesen szakmai továbbképzést jelentett a résztvevőknek, hiszen számos, a tanítási gyakorlatban is alkalmazható újszerű módszerrel találkozhatott és ismerkedhetett meg tanár és diák egyaránt. A Baróti Szabó Dávid Középiskola magyar szakos tanára reményét fejezte ki, a Hermészkedő hozzájárul ahhoz is, hogy a ma diákjai a tanári pályát válasszák, a programban részt vevő tanárok számára pedig szakmai kihívást jelentsen. Nagy Egon, Farkas Boglárka, Asztalos Veronka Örsike egyetemisták az oktatóikkal és a diákokkal való közös munka hasznát emelték ki: egyszerre tanultak és tanítottak, s munkát is irányítottak. „Tavaly még arra készültünk, dolgozataink minél jobban sikerüljenek, idén viszont azért tanultunk, hogy az elkészült, tíz-húsz oldalas pályamunkákat tudjuk kiértékelni. A tábor ideje alatt élmény volt számunkra megtapasztalni, hogy a középiskolában nemrég még társainknak hasznára lehettünk, tanácsot adhattunk, utat mutathattunk, na meg az is, hogy tanárainkkal közvetlen, igazán bensőséges kapcsolatot tudtunk kialakítani” – mondotta Asztalos Veronka Örsike elsőéves magyar–norvég szakos egyetemista. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 8.Aranydiplomás orvosok és gyógyszerészekFél évszázaddal ezelőtt, 1966-ban kapták meg a hivatás gyakorlására feljogosító oklevelet, ami mellé 2016. szeptember 3-tól immár egy aranydiploma is került. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1966-ban végzett orvosai és gyógyszerészei szeptember harmadikán tartották 50 éves találkozójukat. Előző nap ökumenikus istentisztelet keretében "adtak hálát minden idők Urának az eddig kapott kegyelemért" és emlékeztek meg volt kollégáikról és tanáraikról. Szombaton délelőtt a szokásos fényképeződés után az intézmény dísztermében gyűltek össze. A Gaudeamus felhangzását követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes köszöntötte a megfogyatkozott számban megjelent általános, gyermek- és fogorvosokat, valamint a gyógyszerészeti kar végzettjeit. Fél évszázaddal ezelőtt 148-an indultak útnak az egyetemről, az eltelt öt évtized után még hetvenen sem tértek vissza. Történelmi évfolyam voltak, mint annyi más a Marosvásárhelyi egyetemen. Bár hozzájuk már nem hatott el 1956 szele, amely korábban hallgatók egész sorának törte derékba a pályáját, ennek az évfolyamnak az egyetem jellegének a megváltozatására elindított intézkedések előszelét és hatását kellett átélnie. Pártutasításra 1962-ben kezdődött el az intézet magyar jellegének a megváltoztatása, s vezették be az azóta is fennálló "abszurd" intézkedést, miszerint a magyar nyelvű előadások mellett románul tartják a gyakorlati képzést, ami megnyitotta az utat, hogy az oktatói kart is fokozatosan átrendezzék. A történtekről volt prorektoruk, dr. Puskás György számolt be a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés ötvenedik évfordulójára kiadott kötetben. A rektor a hosszú börtönévek után visszatért dr. Csőgör Lajos professzor volt, és rektorhelyettesként már dr. Pop D. Popa Ioan előadótanár neve is szerepelt. A hetvenes éveikben járó orvosok és gyógyszerészek köréből busás vámot szedett az idő. Különösen az általános orvosi kar végzettjeivel volt kíméletlen, holott azt gondolná az ember, hogy aki a gyógyítás szolgálatába szegődött, az önmagára is jobban ügyel, és kegyesebb hozzá a teremtő. A valóság az ő esetükben rácáfolt a feltételezésekre, hiszen az 1966-ban végzett 54 általános orvos közül 25-en már nincsenek az élők sorában. Érdekes módon a gyermekorvosokat és fogorvosokat kevésbé sújtotta a sors, mindkét kar 27 végzőséből öten mentek át a "túlsó partra", a 40 gyógyszerészből pedig 13-an. Akik túlélték a jórészt munkával töltött fél évszázadot, azok közül néhányan ma is dolgoznak fiatalokat megszégyenítő frissességgel, másokat jobban megviselt a könnyűnek korántsem nevezhető mesterség gyakorlása. A találkozón egykori tanáraik közül öten vettek részt. A hatvanas években az akkori MOGYI virágkorát élte, s a második tanárgeneráció tagjai igényesen és színvonalasan végezték feladatukat, hangzott el dr. Nagy Előd előadótanár beszédében. Az utolsó harminc év oktatóinak és hallgatóinak szemszögéből legendás évek voltak ezek, amelyekhez képest a mai MOGYE más viszonyokat mutat. Bár épületekben, központokban, rendszerekben látványos a fejlődés, az emberi erőforrást illetően nehéz helyzetben van az egyetem magyar tagozata, amely a fennmAradásért küzd. Az utánpótlás nem minden tanszéken megoldott, a karrierfejlődés feltételei kemények, nehezen teljesíthetők, a végzősök jelentős számban vándorolnak ki külföldre. A jelenlegi tanári kar számára az ötven évvel ezelőtt végzettek kitartása, összetartó ereje példaértékű, fogalmazott a rektorhelyettes, aki Babits Mihály soraival zárta mondanivalóját. Idézetekkel sűrűn megtűzdelt, tartalmas, szép beszéddel köszöntötte volt kollégáit dr. Kun Imre professzor, aki szerint a találkozó résztvevői az ősz időszakát élik át, s ha sikerült lélekben fiataloknak mAradniuk, akkor is elkövetkezett számukra a számvetés ideje. A keresztény értékrend hármas kötéséből kiindulva Márton Áron és Hamvas Béla szavaival fogalmazta meg a hit lényegét. A vallás kimeríthetetlen energiát ad a harc megvívásához. A küzdelem pedig nem a nyugdíjkorhatár eléréséig tart, hanem addig, ameddig "képesek vagyunk helytállni"– tette hozzá. Jó érezni azt, hogy szükség van még ennek a nemzedéknek a tudására, tapasztalatára mind a gyógyítás, mind a tanítás terén, ez felvillanyozóan hat, s a "tesztoszteronhoz hasonlóan megnövelheti a sejtek telomérjeinek a számát" – szólt az endokrinológus a beszélőből. Szakmai téren mindig a nehezebbet választva a szolgálat fontosságát hangsúlyozta, és a tudományos érdeklődés ébren tartására (ami magába foglalja a világjárást is) biztatta volt évfolyamtársait. A magánélet terén a boldogság mellett a szenvedés elkerülhetetlenségéről szólva Exupéryt idézte: "jól csak a szívével lát az ember". "A közösség, ahova tartozunk, a végzetünk, de szabadságunk kitejesedésének a színtere is", zárta az Isten – család – haza hármasságát, majd a dalai láma tanácsát osztotta meg volt kollégáival, miszerint "bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni". Végül a találkozó másnapján szentté avatott Teréz anya himnuszát idézte az életről, és köszönetet mondott volt tanáraiknak, akik szívós kitartásukkal, erkölcsi helytállásukkal nevelték is a hatvanas évek orvos- és gyógyszerésznemzedékét. Az aranyokleveleket a "fiatal idős" orvosoknak és gyógyszerészeknek dr. Dienes Sándor és dr. Csedő Károly nyugalmazott professzorok adták át. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 25.Unitárius találkozó Temesváron„Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá” A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség templomában január 21-én, szombaton immár második alkalommal szervezték meg az ország legnyugatibb megyéiben élő unitáriusok találkozóját. Az 1989-es forradalom templomában igét hirdetett dr. Koppándi Botond, a gyakorlati teológia tanára, a kolozsvári unitárius püspökség képviselője. A jeles eseményen részt vettek a temesvári történelmi egyházak lelkészei és plébánosai. Dr. Koppándi Botond Péter apostol egy kisázsiai szórványgyülekezetnek írt első levelének szavaival üzent a maroknyi temesvári unitárius gyülekezetnek: „S magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá”. „Péter apostol megfogalmazta azt a közösségépítő stratégiát, amely máig érvényes: arra buzdítja a kis gyülekezet tagjait, hogy legyenek élő kövek, és úgy épüljenek föl lelki házzá, hogy erős, igaz közösséget alkothassanak. Péter erőt, bíztatást ad, megnyugtatja őket, hogy nem a kézzel épített templom, hanem sokkal inkább a lelkek közötti szövetség, az igaz érzések alkothatják a keresztény közösséget” – mondta dr. Koppándi Botond. „De mi a teendő a XXI. században, a szórványban, azokban a kis közösségekben, ahol már csak 2-3 magyar ember van, ahol nincsenek lelkészeink, és az emberek úgy érzik, hogy nincs jövendő, maholnap föl kell adni ezeket a legvégső bástyákat? Nincs válasz, nincs az a gyülekezetépítő recept, amely ezt egyértelművé tenné! Van isteni gondviselés, van egy-két elszánt ember, vannak végvári harcosok, akik ebben a nagy bekerítésben is derekasan megállják a helyüket. Egyetlen apró tanácsot adhatnék: az egymás lelke iránti érzéseket kellene megerősíteni, amit talán a legszebben Dsida Jenő fogalmazta meg Menni kellene házról házracímű versében: „Menni kellene házrólházra, városról városra mintegy izzadt, fáradt, fanatikuscsavargó. Csak két égő szememet,szakadozott ruhámat, porlepettbocskoromat hívni bizonyságula szeretet nagy igazsága mellé,és rekedt hangon, félig sírvakiabálni minden ablak alatt:Szakadt lelket foltozni, foltozni!Tört szíveket drótozni, drótozni” A temesvári unitárius találkozó résztvevőit, a történelmi egyházak képviselőit, a gyülekezet tagjait és a más felekezethez tartozó házastársakat Koppándi B. Zoltán dévai szórványlelkész köszöntötte. „A temesvári kis gyülekezet egy nagyobb szórványgyülekezet része, a délnyugat-erdélyi unitárius gyülekezet tagja, amelynek központja Déván van, és hozzá tartoznak Vajdahunyad, Temesvár, Arad és a környékbeli falvak. Nagy öröm számomra, hogy itt lehetünk és ilyen nagy számban ünnepelhetünk!” – mondta Koppándi B. Zoltán, aki külön köszöntötte a testvérfelekezetek képviselőit, akik elfogadták a meghívást és jelenlétükkel az ökumenizmust, az összetartást erősítették, valamint testvérbátyját, Koppándi Botond teológiai tanárt, lelkészt Kolozsvárról, aki az Unitárius Püspökség üdvözletét is elhozta a temesváriaknak. Koppándi B. Zoltán lelkész az Unitárius Egyház Főtanácsa nevében köszönő oklevelet adott át Szász Enikőnek, a temesvári gyülekezet gondnokának „a szórványban kifejtett egyházszolgálatáért és helytállásáért”. A házigazda Temesvár-Belvárosi Református Gyülekezet nevében Fazakas Csaba lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, aki meghívta az unitárius találkozó résztvevőit, hogy jövőre, az erdélyi vallásszabadságot szentesítő 1568-as tordai országgyűlés 450 évfordulójának az évében is ezen a helyszínen tartsák meg a harmadik unitárius találkozót. Az istentisztelet ünnepi műsorral folytatódott, amelynek keretében citerán játszott Illés Sándor, verset mondott Illés Izabella, népdalokat énekelt Szabó Abigél, végül Molnos András Csaba színművész szavalta el Babits Mihály Miatyánk című költeményét. A Himnusz eléneklése után az unitárius találkozó fehér asztal mellett folytatódott az Újvárossy Ernő nevét viselő közösségi teremben. „Édesapám emléke kötelez” A maroknyi, mintegy 40-50 lelket számláló temesvári unitárius gyülekezet gondnoka, Szász Enikő színművész a Nyugati Jelennek elmondta: ez a gyülekezet mintegy 150 esztendeje folyamatosan létezik, és a helyi evangélikus egyház szárnyai alatt fejti ki tevékenységét, ők biztosítják az istentiszteletekhez a helyszínt, a lelkészek pedig Nagyváradról szolgáltak be. „Az unitárius találkozót Koppándi B. Zoltán tiszteletes úr kezdeményezte 2015-ben közösségerősítés céljából, illetve a testvérgyülekezetekkel meglévő jó kapcsolatok ápolása céljából – mondta Szász Enikő –, én magam csak rásegítek erre a kezdeményezésre összeterelni a híveket, felhasználva minden rendelkezésre álló kommunikációs csatornát. Magam is papi családból származom, édesapám Székelyudvarhelyen volt unitárius lelkész, sőt esperes is volt. Úgy érzem, hogy a rá való emlékezés kötelez az unitárius gyülekezet érdekében tenni valamit”. Szász Enikő szerint az unitárius hívek többsége Erdélyből, elsősorban a Székelyföldről került ide Temesvárra, a ritka kivételek között van Marossy Zoltán volt alprefektus, aki született bánságinak és unitáriusnak vallja magát. „A Temes megyei Zsombolyán, római katolikus környezetben nevelkedtem – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Marossy Zoltán –, unitárius gyökereim édesanyám révén Küküllősárdra vezetnek, amely a Szászföld és a Székelyföld határán található. Gyermekkori vakációimat ott töltöttem Küküllősárdon, ahol a nagyapám volt az unitárius gyülekezet gondnoka. Az olvasottak vittek az unitárius valláshoz, mert engem katolikusnak kereszteltek, de azután úgy alakult, hogy feleségemmel Isten előtt házasságot a küküllősárdi unitárius templomban kötöttük. Később alkalmazkodtunk a temesvári helyi viszonyokhoz és fiainkat reformátusnak kereszteltük.” Marossy Zoltán szerint egyértelműen Szász Enikő a temesvári unitárius gyülekezet „motorja” és talán az sem véletlen, hogy a rendszerváltás utáni években a helyi RMDSZ vezetői között szép számmal voltak és vannak unitárius hívők (Marossy Zoltán, Sütő-Udvari Magda, Szász Enikő – szerk. megj.) Az első két unitárius találkozó sikere, lelkesedése felvillantja a reményt, hogy itt, a bánsági szórványban is van jövője a piciny gyülekezetnek és „élő kövekként” valóban sikerül felépíteni azt a „lelki házat”, ahol egymásra találnak a régió unitárius hívői. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 7.Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróvalMindent az íráson keresztül látok Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák. - Szeretted az iskolát? - Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló. A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni. - Miért nem lettél balett-táncos? - Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi. Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám. - Miként és mikor kerültél Kanadába? - Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet. Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába. - Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál? - Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet. Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg. Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam. - Mikor jöttél vissza, miért? - Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok. - Honnan a mecénási ötlet? - Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére. - Miért váltál meg gyáraidtól? - Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el. - Ekkor tértél vissza az irodalomhoz? - Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg. - Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet. - Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel. - A verset vagy a prózát szereted jobban? - Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit. A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek. - Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának? - Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától. - Milyen a viszonyod pályatársaiddal? Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforgatónak, erre is szükségem volna. Így csak sok olvasással mérem az irodalom pulzusát. - Példaképeid? - Weöres Sándor, Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Ágh István, Csoóri Sándor. De folytathatnám. - Vannak igazi barátaid? - Szerintem az igazi barát az, aki jóban-rosszban veled van. E kritérium szerint igen, vannak barátaim. - Szereted az embereket? - Igen, nagyon szeretem őket. Mindenkiben elsősorban a jó tulajdonságokat keresem. Hiszek nekik, és hiszek bennük. Ez velem született tulajdonság. S ez az évtizedek során sem változott, még akkor sem, ha sokan bántottak, becsaptak, elárultak és megtagadtak. De a sértődöttség és a keserűség soha nem hatalmasodott el rajtam, felül tudtam kerekedni ezeken az érzéseken, nem hagytam, hogy befolyásolják az emberek iránti szeretetemet. - Sok irigyed van? - Hát irigylésre méltó vagyok én? Éppen olyan esetlen vagyok és kiszolgáltatottja ennek a világnak, mint bárki más. Soha nem voltam irigy, így el sem tudom képzelni, milyen annak lenni. Ha meg kéne írnom ezt az emberi érzést, nem tudnám hitelesen visszaadni. Tanulmányoznom kéne, olvasnom erről. - Politikai beállítottságod? Vonz-e valamelyik politikai irányzat? - Volt életemnek egy időszaka, amikor úgy éreztem, tévedtem, amiért egyik politikai párthoz sem csatlakoztam. A gazdasági erőt a politikai kötődések és szövetségek erősítik meg, a mindenkori társadalomban a politikának mindig meghatározó szerepe volt és van. A politikai erők határozzák meg, mi történik az egyénnel, függetlenül attól, hogy benne van-e valamelyik irányzatban. Ezt a valóságot, sajnos későn ismertem fel. Az én esetemben az érzelmi kötődések mindig túlsúlyban voltak, nem tudtam megalkudni, a cél érdekében feladni erényt, erkölcsöt. Hittem saját képességeimben és erőmben. De ez nem elég a sikerhez. Ehhez barátok, szövetségesek, kötődések, s nem utolsósorban támogatók kellenek. - Vallás, hit? Egy írónak szüksége van-e Istenre? - Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem mindig szükségem volt egy metafizikai erőre, mely mellém áll, és megsegít. Tavaly a British Airways menetrendszerű járatán ültem. Londonban szálltunk fel, s Barbados felé tartottunk. Egy órája repültünk, amikor arra figyeltem fel, hogy a gép hirtelen balra kanyarodik. Éreztem, hogy valami rossz történt. Szaladtak a gép szűk folyosóin a légi kísérők. Percek múlva a kapitány bejelentette, hogy kigyulladtak a gép áramellátó csatlakozói, kényszerleszállást kell végrehajtania. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Olyan ez, mint mikor a halálraítélt arra vár, jóváhagyták-e kegyelmi kérelmét. Nem Istenhez kell imádkozni, hiszen ő már eldöntötte, élsz-e, halsz-e. Valami hasznosat kell cselekedni. Gondolkodni. Csak a jóra gondolni. Verseimben sokat foglalkozom Istennel. Már csak azért is, mert fontos tisztáznom kapcsolatunkat. Tudom, amíg bennem él, s gondolom, hogy van, szükségünk van egymásra. Nekem, hogy magam mellett, bennem érezzem, neki, hogy jól érezze magát bennem. Sohasem félni akartam Istentől, hanem bízni benne. Bízni, hinni egy olyan erőben, mely bármennyire is kézzelfoghatatlan, bennem lakik. - Érdekel az ezotéria? Hiszel a földönkívüliekben? - A lélek misztérium. Olyan energiát képes kibocsátani, amely nélkül elképzelhetetlen a belső bolyongás. A gondolat olyan mélyre merészkedik, s olyan különleges utakat képes bejárni, csoda, hogy az ember ép ésszel megússza ezeket a kirándulásokat. A gondolat segíti a lelket az utazásban. Lehetőséget, teret, időt, erőt, tudást kölcsönöz neki. Természetesen, a Földön kívül élnek más, értelmes lények is. Ennek bizonyosságát eddig eldugdosták előlünk, de előbb-utóbb elismert tény lesz. Nincs miért félnünk más, magasabb rendű civilizációktól. Ne a rémület kerítsen hatalmába, hanem a remény, hogy olyan valakik jönnek, akik nem feltétlenül rosszat akarnak nekünk. DNS-ünk meghatároz, gúzsba köt bennünket. Ezért képtelenek vagyunk hosszabb űrbéli utazásra. De ha ezt az „apró” hibát kiküszöböljük, s öngeneráló energiaforrást fedezünk fel, talán mi is évekig utazhatunk az űrben. - Milyen a viszonyod a reáltudományokhoz? - A filozófia (ebből szereztem diplomát) nem reáltudomány, de a logikának nagyon sok köze van a matematikához. Wittgenstein is a nyelv logikai, matematikai kötődését, hasonlóságát vizsgálta. A szillogizmusok is egyféle számtani képletek. Bár állíthatunk velük valótlant is. Például: A ló állat. Minden állat gép. Konklúzió: A ló gép. Logikailag ez rendben, csak a második premisszának az állítása hamis. Ezért a konklúzió is hamis, empirikus tapasztalatunk is ezt támasztja alá. Gyáraimban meg kellett tanulnom a vákuumtechnikát. A fényforrások gyártása ezen alapszik. Egyszerű volt, hiszen a fizikát is a logika működteti. Itt is a törvények, szabályok, kivételek diktálnak. Verseimben másként működik mindez, hiszen szerepet játszom, alteregómmá választom például az olasz atom- és kvantumfizikust, Ettore Majoranát, aki megfejtette az atombomba előállításának titkát. Siheder koromban olvastam Leonardo Sciascia oknyomozó riportját, amelyben Majorana eltűnését, netán halálának körülményeit próbálta tisztázni. Három irányban nyomozott. Egy: a németek elrabolták. Kettő: öngyilkos lett, a tengerbe vetette magát. Három: valamelyik olaszországi kolostorban bujdosik. Tavaly röppent fel a hír, hogy végül is Majorana kolostorban hunyt el. Nos, az ő titokzatos személyét választottam hasonmássá, az ő nevében írtam a Majorana-verseket. Ami pedig Nicola Tesla zsenijét illeti, egyetlen verset szenteltem neki, a Nicola Tesla fehér galambját. - Elfogadod a másságot? - Regényemben, Az éj puha testében a betétregény éppen erről szól. A Vörös Lobogó napilapnál volt egy kollégánk, Kovács Sándor, akit mássága miatt ítéltek el, s zártak börtönbe. Innen vettem az ötletet, ezt dolgoztam fel. Nagyon sokan nem szerették ezt a részt, nem volt türelmük végigzongorázni a sok történést, szereplőt, talán bántó részleteket. Nekem is kutatnom, olvasnom kellett ahhoz, hogy ezt a történetet megírjam. Detektívregényhez hasonló, de mégis, mennyi minden más, emberi van benne. A másság természeti baleset. Senki sem tehet arról, hogy génjeibe hiba csúszott. Manapság, amikor mindenki nyíltan, talán kockázatmentesen bevallhatja szexuális preferenciáját, a témával nyitott kapukat döngetünk. Az más kérdés, hogy fiatalokat szexuálisan ma is el lehet téríteni, meggyalázni, boldogtalanná tenni. Ezzel nem értek egyet. Vádolom a mindenkori társadalmat gyengeségéért, határozatlanságáért, erkölcsi elégtelenségéért. - Gazdag ember vagy? Boldog? - Tudásban, érzelemben, egészségben lehet az ember gazdag, illetve szegény. Mindhárom, ha egyensúlyban van, bizonyos boldogságot kölcsönöz. Nehezen tudok öröm nélkül élni. Az öröm megszerzése, birtoklása kihívással jár. Azt nemcsak megszerzi az ember, hanem adja is. Az örömért áldozatot kell hozni. Az öröm kockázattal jár. Az öröm nem egyenlő a boldogsággal. De a boldogságban benne van az öröm is. Aki örülni tud, boldog is lehet. - Szeretsz olyan interjút adni, amelyben nem irodalmi munkásságodról van szó? - Bármit kérdezel, úgyis az irodalomról beszélek, vagy ahhoz kanyarodom vissza. Mindenről az jut eszembe. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. április 3.Egy prózaírónak nem kell sietniSzilasi László íróval beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra elnevezésű rendezvénysorozat legutóbbi eseményén. A moderátor a regényei születéséről, szerkesztői munkáról, szereplőiről faggatta a meghívottat. Szilasi elmesélte, fiatal korában nem jelentek meg kötetben írásai, de mint mondta, egy prózaírónak nem kell sietni, valószínűleg szégyellni fogja azt, amit fiatalon írt. Első, Kész című regénye, amelyet Németh Gáborral közösen írt, 40 éves korában jelent meg, utána, mint megjegyezte, gyereket nevelt, így tíz évet kellett várni a következő alkotásra. – Ha egy könyv nem csinálja meg magát, nem magyarázza meg a legnehezebb részeit, úgy mint a Szentírás, nem ér semmit – jelentette ki Szilasi, amikor László Noémi a szerkesztői munkáról kérdezte. Az író elmondta, a szerkesztő egyszer három napig nála lakott, míg ketten kijavították a regényét, majd bevallotta, nem tud mindig minden apró részletre odafigyelni, amikor írja a történeteit, de szerencsére ezért van a szerkesztő. A beszélgetés során időben visszafele haladva kerültek szóba a regények, így először a tavaly megjelent Amíg másokkal voltunkcímű kötetről mesélt az író, amely három egyforma hosszúságú kisregényből áll össze, Babits Mihály, Jókai Mór és Bessenyei György kalandjait meséli el. Szilasi elmondta, akkor kezd el írni, amikor egy kép gyötri. Ez a regény is így született: a szegedi egyetem mellett látta Babitsot, ahogy nézi, hogyan épül a könyvtár, de nem érdekli, hazamegy Szekszárdra. Babits volt az első, akinek a története megszületett, de túl boldog lett a vége, így betette mellé Bessenyeit, akiről azt hitte, szomorú az élettörténete, ám ebből is vidám történet kerekedett. Középre beillesztette Jókait, akiről elmondta: a tájleíró részeit megtölti metafizikával, így az számára nem giccses. – A kisregényről azt hinnénk, hogy olyan, mint a regény, csak rövid. Nem. A regény lehet unalmas, de a kisregénynek végig fent kell tartania a feszültséget – mondta el a műfajról az író, majd elárulta, a rövidebb műfajok az okos embereknek valók, nehéz nem szájbarágósan alkotni, így ő továbbra is a kisregényt fogja védeni, nem fog műfajt váltani. Második, hajléktalanokról szóló A harmadik híd című regényről László Noémi elmondta, Szilasi Móricz és Tömörkény irányvonalát követi: meg kell hagyni a szegénységet a saját miliőjében, nem biztos, hogy a szegény boldogtalan. A regény születéséről Szilasi elmondta, egy barátja vált hajléktalanná, elvesztette családját, házát, majd az utcára került. Ez adta az ihletet, ennek akart utánajárni. Egy évig járt különböző hajléktalanszállókra, tanulmányozta őket, beszélgetett velük, majd várt még egy évet, utána kezdte el megírni a történeteiket. Első regénye, a Szentek hárfája megírása után a szerző nagyon sok dolgot megtanult. A történet Békéscsabán zajlik, ám a regényben a várost átkeresztelte Árpádharagosnak, azt hitte, csak akkor fikció, ha nem írja le a város nevét. Rájött, ez nem így van, így második regényében már felvállalja a történések valódi helyszínét, Szegedet, de Árpádharagos is visszatér. Az első regényében rengeteg nézőpontból mutatja be a történéseket, rájött, nem kell ennyi, elég ha saját magát hasítja fel. László Noémi az est végén arra volt kíváncsi, mit tervei vannak a meghívottnak. Szilasi elmondta, néhány éve agydaganattal kezelték, ennek a testi tapasztalatát, folyamatait akarja megírni, nevetve jegyezte meg, hogy Karinthyt is érinteni fogja benne. Emellett készül a Kész című regény folytatása, ugyancsak Németh Gáborral. Sarány Oroslya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 6.Hűek maradtak erdélyi gyökereikhez a bukovinai székelyekA bukovinai székelyeknek sikerült megőrizni az erdélyi székelyektől való elválásuk után kialakított identitásukat, és sokat adtak hozzá a magyar kultúrához – mondta a nemzetpolitikáért felelős államtitkár szombaton Szekszárdon, egy székelyek visszaemlékezéseit tartalmazó könyv bemutatóján. Potápi Árpád János a Babits Mihály Kulturális Központban rendezett esemény résztvevőit köszöntve hozzátette: a bukovinai székelyek az elmúlt 76 évben bizonyították, hogy nem rosszabbak az itt élőknél. „Becsületesen dolgoztunk, szorgalmasak voltunk, és megkapaszkodtunk ezen a tájon" – fogalmazott a bukovinai székely származású politikus. Ezt bizonyítja a Bukovinai Székelyek Szekszárdi Egyesülete is, amelynek már van közösségi háza, emlékparkja, rendezvényei – mondta az egyesület kiadásában napvilágot látott, Balladát éneklő című, a székelyek történetét harmincöt bukovinai székely visszaemlékezésein keresztül láttató kötet bemutatóján. Az államtitkár felidézte: a bukovinai székelység magyar népcsoport, de történetének közel két évszázada nem Magyarországhoz kötődik. „Közép-Európában több népnek van hasonló története; egy angolnak vagy amerikainak elég nehéz elmagyarázni, hogy Bukovina nem egy magyar tájegység, hanem Romániában van" – jegyezte meg. Beszélt arról is, hogy kevés olyan magyar népcsoport van, amely a bukovinai székelyekhez hasonló telepítéstörténettel bír. A székelység maguk is telepített népcsoport volt, akiket az Árpád-házi királyok Magyarország különböző részeiről telepítettek Erdély dél-keleti részére. „Amikor székelységről beszélünk, nem egy vérségi népcsoportról, hanem jogi kategóriáról beszélünk, amely később önálló magyar népcsoporttá vált" – mondta Potápi Árpád. A bukovinaiaknak 1941-es Bácskába telepítés után, 1944-ben ismét menekülniük kellett, és a Dél-Dunántúlon, illetve a Bácska északi részén találtak igazi otthonra. Az egyesület kiadásában, 500 példányban megjelent könyv szereplői 217 oldalon nagyrészt az elmúlt 76 év személyes emlékeit adják közre, köztük szólnak a magyarországi beilleszkedés nehézségeiről, és tolmácsolják szülők, nagyszülők emlékeit a Szucsáva folyó mellett fekvő bukovinai hazájukról is. A kötetet Bágyi Zsuzsanna, Szekszárdon élő festőművész állította össze, borítóján tíz éve egy székely asszonyról készült, Balladát éneklő című festménye szerepel. A szekszárdi kulturális központban az egyesület kiállítást is rendezett a tagjai által összegyűjtött dokumentumokból. A tíz tablón félszáz – köztük sok, még Bukovinában készült – családi fotó, keresztlevelek, hazatérési igazolványok, honosítási okiratok másolatai láthatók még két hétig. MTI; Krónika (Kolozsvár) 2017. május 12.Egy aradi képzőművész grandiózus vállalkozásaAz Isteni színjáték száz képben Dante Allighieri Isteni színjátéka a világirodalomnak kétségtelenül egyik csúcsteljesítménye hét évszázad múltán is (és mindekorra az marad). Az „isteni” (divina) jelzőt, mellesleg, valamivel később Bocaccio ragasztotta az eredeti Commedia címhez. Van, aki az emberiség legnagyobb költeményének tartja – verses formában Dante szigorú költészeti szabályok betartásával alkotta meg –, a kor szokásaival szakítva azonban nem latinul, hanem olasz köznyelven, toszkán nyelvjárásban írta meg élete utolsó korszakában, 1321-ig, haláláig, mintegy 14 évig dolgozva, csiszolgatva. A mű legalább néhány sorát (például a Pokol feliratát: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel) minden valamelyes irodalmi műveltséggel rendelkező ember idézni tudja a maga nyelvén, hisz a művet számtalan nyelvre lefordították. Magyarra többször is, a „klasszikus” változat Babits Mihály nagyszerű tolmácsolása: maga a cím – Isteni színjáték – is zseniális, hiszen itt nem a későbbi és mai értelemben vett komédiáról, vígjátékról van szó. A mostani kiállításon román – George Coşbuc – és magyar fordításban szerepel a kép aláírása. A mű arról szól, hogy Dante a nagy római költő, Vergilius (meg Dante elhunyt szerelme, Beatrice) szellemének vezetésével bejárja a sors (akkoriban így képzelt) útját. Az ember, földi élete teljesítményének, hibáinak és erényeinek arányában halála után a Pokolba, a Purgatóriumba vagy a Mennyországba kerül. A három szférában tett látogatás kapcsán a mű a kor hatalmas freskójává válik, a Pokolban és Purgatóriumban ugyanis Dante kortársaival és elődeivel is találkozik (köztük politikusokkal, törtetőkkel, szégyentelen gazemberekkel – mintha csak a máról lenne szó), akiknek élete és halála nyomot hagyott a korabeli társadalomban, betekintést engedve a kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba, természetesen nem egészen pártatlan megítélésben, a Pokol, Purgatórium és Mennyország egyaránt 33-33, az előszóval együtt összesen száz énekében. Ehhez igazodott Simó Margit aradi képzőművész, aki (aligha titok, számos kiállítás prospektusából is kiolvasható) most 65. (bár tízet nyugodtan letagadhatna) életévében jár. Azt hiszem, egy ilyen összegzésre mondjuk harminc-negyven évvel fiatalabb művész, minthogy a maga életkorában többnyire más kérdések foglalkoztatják, aligha lenne képes. Ehhez nagy élettapasztalat, bölcsesség kell. A Kölcsey Képtár 9. tárlatán dr. Adriana Pantazi művészettörténész (aradi múzeum), Bognár Levente aradi alpolgármester, Fekete Károly (az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke) méltatta a kiállítást. Fekete többek között ezt mondta: „700 év feszül e két név (Dante és Simó Margit) között, s mégis, ha végignézzük ezt a kiállítást, minden oly közelinek, mainak hat. Bepillantást nyerhetünk a dantei kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba, s észrevesszük, hogy mintha mai gondok, mai problémák, mai eszmék tárulnának elénk. Keresztény erkölcsiségünk tükre, sokszor görbe tükre az, mely a dantei szöveg babitsi átköltésében /fordításában/ és a művésznő remek illusztrációin keresztül az egyszerű szemlélőt is gondolkodóba ejtik. Dante (...) bebizonyította bölcsebb polgártársainak, hogy a nagy dolgokat semmivé foszlatja a széthúzás, ám a kicsinyek is végtelenül nagyok lehetnek, ha egyetértés uralkodik. (...) Simó Margit a maga képi világát adja, saját Dantéját. Hisz ahogy mindannyiunknak megvannak a fenntartásai, élménye és viszonyulása a kor ezen problémáihoz, neki is megvan a sajátja, amelyet egyéni látásmódjának segítségével most megoszt velünk. Érzékeny lélek érzékeny képi világa ez. (...) Fogadják szeretettel, hisz amint azt az utolsó, a zárókép felirata mondja: a Szeretet az mely mozgat napot s csillagot. Egy aradi művésznő kivételes vállalkozásának eredményét tekinthetik meg az aradi múzeum szépművészeti részlegének II. emeleti, a neves szobrászról, Ovidiu Maitecről elnevezett kiállítási termében. Dante remekművét, természetesen, száz vagy ezernyi formában lehetne a képzőművészetben illusztrálni. (A mű festőket, zeneszerzőket, filmeseket is megihletett.) Az aradi Simó Margit – tudomásom szerint – valami különleges dologra vállalkozott, amikor legalább hatévnyi munkával a maga variánsát, meglátását, értelmezését rajzolta meg, nagyszerű eredménnyel. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad) 2017. június 3.Szakály Sándor: A Párizs környéki békeszerződésekTrianon. Egy szó, amelyben szinte benne foglaltatik az egész XX. századi magyar történelem, pontosabban annak az 1920. június 4-ét követő, napjainkig terjedő időszaka. A központi hatalmak I. világháborús vereségét követően a győztesek, az antanthatalmak felülírták korábban hangoztatott, de 1918-ra már „teljesen elfeledett” békeelveiket. Igazi győztesként viselkedtek. A vae victis ókori elvét tartották követendőnek. Nem figyeltek sem a korábbi ígéreteikre, sem a legyőzöttek helyzetére. Új világot alakítottak ki a Párizs környéki békeszerződésekkel – amelyek sokkal inkább a győztesek által megfogalmazott diktátumok voltak, mint a vesztesek szempontjait is figyelembe vevő szerződések. Az akkor nagy háborúnak – később I. világháborúnak – nevezett, csaknem öt esztendeig tartó harcok vesztesei nemcsak egyszerűen legyőzettek, hanem meg is aláztattak a győztesek által. Nemzeti önbecsülésüket is sárba taposták, és a győztesek diadalittas elégedettséggel osztották az igazságot és a legyőzött országok területét az arra érdemesnek vélteknek. A háborút a vesztesek oldalán befejező Magyar Királyság mint az Osztrák–Magyar Monarchia társországa a lehető legsúlyosabb büntetést kapta. Elveszítette területének több mint kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadát, és a békediktátum katonai előírásai segítségével örökre a legyőzött helyzetét írták elő számára. E helyzet akkor sem politikai, sem katonai erővel nem tűnt megváltoztathatónak. A győztesek gyakorlatilag már 1919 tavaszára döntöttek Magyarország sorsáról. Európai kis országgá fog változni a valamikori európai nagyhatalom, amelynek létezése sokak számára megcsonkított formájában is szinte elfogadhatatlan volt. A háború folyamán a Magyar Királyság területéből ígértek sok tízezer négyzetkilométert a Román Királyságnak, a Szerb Királyságnak, illetve a létrehozni szándékozott cseh-szlovák államnak, és ezeket az ígéreteket a győztesek be is tartották. S hogy ezeknek a betartott ígéreteknek a következménye egy soknemzetiségű ország feldarabolása lett, és így egy soknemzetiségű ország helyett számos soknemzetiségű állam jött létre, s ez nem megoldotta, de tetézte a korábbi problémákat, már senkit nem érdekelt. Mert mivel is gondolták elejét venni a jövő háborújának a győztesek? Többek között azzal, hogy a soknemzetiségű állam(ok) helyét a nemzetállamok foglalják el Európa térképén – mert a világháború azért a területi kiterjedését tekintve inkább csak európai volt –, amelyek nem akarnak és nem is fognak nemzettársaik sérelmei miatt fegyvert fogni. A feltételezés természetesen csak álom maradt. A békekötések igazi értelmét, a tartós békét a Párizs környéki békerendszer nem hozta, nem hozhatta el. Az egykori sérelmeket újabb, másfajta sérelmek váltották fel, és alapozták meg egy alig két évtizeddel később kirobbant háború lehetőségét. Magyarország annak a háborúnak – a II. világháborúnak – is résztvevője és vesztese lett. De vajon miért vált a háború résztvevőjévé? Azért, mert nem tudta elfogadni és elviselni a trianoni igazságtalanságot. Trianon ugyanis nem a régi sebeket gyógyította be, hanem újakat ejtett egy nemzet egész testén. S ezek a sebek a magyarság egészét érintették. Nem csoda és nem véletlen tehát, hogy társadalmi állásra, politikai szimpátiára és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül utasította el a trianoni békediktátumot az egész magyar társadalom. Konzervatívok és liberálisok, keresztyének és zsidók, szegények és gazdagok fogadták el a korszak általánossá vált jelszavát: Nem, nem, soha! Azaz nem, nem és soha nem fogadja el a magyarság a trianoni megaláztatást, az ország addig nem látott megcsonkítását, több mint hárommillió magyar kisebbségi sorsba taszítását. Horthy Miklós és Chorin Ferenc, Bethlen István és Peyer Károly, Juhász Gyula és Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes, József Attila és még sokan mások remélték a trianoni igazságtalanságok megváltoztatását. Az igazságtalanságok és egészében Trianon elutasítása jelentette a nemzeti minimumot, a közös nevezőt a magyarság számára. Aki ezzel a nemzeti minimummal szembefordult (volna), kiírta (volna) magát a nemzetből. Trianon, ez a Párizs melletti Versailles-ban található kastély (abból is a nagyobb, a Nagy Trianon-palota) kitörölhetetlenül beleírta magát a magyar történelembe, a magyar szívekbe. Több mint kilenc és fél évtizeddel a magyarság számára tragikus következményekkel járó szerződés aláírása után is emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra, hogy a magyarság ezen XX. századi tragédiája napjainkig hat. Az egykoron elcsatolt területeken az elmúlt néhány évtizedben rohamosan csökkent a magyarság lélekszáma, a beolvadás végleges megsemmisüléssel fenyeget, a magyar múlt emlékei eltűnnek, és számosan írnak olyan új történelmet, amelyből bennünket kiírnak. Ha többért nem is, de legalább ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell magunkat és másokat is a múltunkra. Arra a múltra, amely a miénk (is) volt, és amelynek hiteles bemutatása, megtartása a jövőnk záloga is lehet, mert múlt nélkül nem létezik sem jelen, sem jövő. Nekünk, magyaroknak pedig a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is fontos és meghatározó. Ne vegye el tőlünk azt sem Trianon, sem a felejtés, sem más. S mivel lehet azt megtartani? Talán Juhász Gyula fejezte ki legszebben mindezt Trianon című versében, amikor ezt írta: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá, / Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény.” Tegyük most mi is ezt, valamennyien magyarok! Éljünk bár a világ bármely pontján, legyünk bár más hiten lévők, a politikáról és a világról másként gondolkodók, de magyar múltunk e szomorú emlékezetű történésének napján – amely mára a nemzeti összetartozás napjává nemesedett – ne feledkezzünk meg arról, hogy magyarságunk kötelez bennünket: szétszakíttatásunkban is kifejezni a remélt együvé tartozást. (Magyar Idők) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 24.Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre. – Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? – Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda. – A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben? – Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. – A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így? – Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani… – Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat? – Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik. – Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak? – Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben. – A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg? – A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. – A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért? – Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé. – A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam. – Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt? – Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. – Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével. BODOR ÁDÁM Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 10.Kitüntetésözön székelyföldieknek (A Magyar Művészetért Díjak)A Magyar Művészetért Díj gáláját – alapításának 30. évében – idén két helyszínen: július elsején Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, szombaton pedig Kézdivásárhelyen a Vigadó színháztermében tartották meg. Árpád fejedelem-díjban Pászka Lehel sepsiszentgyörgyi lovas íjász, Gubcsi Lajos Ex Libris díjban pedig tizenkét háromszéki és csíkszeredai személyiség, illetve intézmény részesült. A harminc év alatt – Budapestet leszámítva – a legtöbb, 9–9 Ex Libris díjat csíkszeredaiak és kézdivásárhelyiek kaptak. A díjátadó gálán elsőként Dobra Imola, a Vigadó munkatársa tolmácsolta Bokor Tibor polgármester üzenetét és gratulációját, majd Gubcsi Lajos, az 1987-ben megalapított, A Magyar Művészetért Díj kuratóriumának elnöke üdvözölte a gála résztvevőit, külön köszönetet mondva Beke Ernőnek, a Gyűjtemények Háza tulajdonosának, aki az elmúlt fél évben oroszlánrészt vállalt a rendezvény megszervezésében. Elmondta, hogy az elmúlt harminc esztendő alatt A Magyar Művészetért Díjból a művészetek valamennyi ágában tizenöt másik díj nőtt ki, köztük a pontosan tíz évvel ezelőtt alapított Árpád fejedelem- és az Ex Libris díj. 1300 díjat adtak eddig át a Kárpát-medence azon kiemelkedő személyiségeinek és közösségeinek, templomainak, városainak, egyesületeinek, iskoláinak, várainak, akik/amelyek nemcsak megbecsülik, képviselik, ápolják és védik a magyar örökséget, hanem alkotó vagy egyéb szorgalmas munkájukkal mindennap újjá is teremtik azt a jövő számára. Ezt követően Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze magyar költők műveiből összeállított, Versek és dalok című egyéni műsorából adott elő részleteket Varga Nándor gitár- és Szabó Zsolt zongorakíséretében, majd Bagoly Anabella Illyés Gyula Haza a magasban című versét, Kalányos Roland pedig egy zeneszámot adott elő (mindketten a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói). Gubcsi Lajos elsőként a herendi porcelánból készült Árpád fejedelem-díjat adta át Pászka Lehelnek, a kivételes tehetségű sepsiszentgyörgyi lovas íjásznak. Két mondat a laudációból: „A világrekord 2015-ben született – Pászka Lehel az Óriáspince-tetőn egy 400 méteres pályán kantár és nyereg nélkül vágtázó lóról 37.73 másodperc alatt 15 célzott lövést adott le, s mindannyiszor célba talált. A székelyek világrekordere lett, Guinness-rekordot állítva fel.” Ezt követően a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-iskola Diákszínpadának művészi csoportja lépett színpadra, akik Babits Mihály Jónás könyve című művét adták elő, majd az Ex Libris díjak átadása következett. Elsőként Ex Libris díjban részesült a világ egyik legelismertebb élő magyar tudósa, a székelyföldi származású, Bostonban és Budapesten élő fizikus, hálózatkutató, Barabási Albert László. Egy mondat a laudációból: „Többek között Barabási érdeme, hogy a 90-es évek végén rájöttek: a hálózatok többsége nem véletlenszerű, nagyon bonyolult matematikai összefüggések fedezhetők fel bennük – s közben egy út a csíki Karcfalváról a világ közepébe.” A jelenleg Bostonban tartózkodó tudós díját Csíkszeredában élő édesanyja vette át. A következő Ex Libris díjat a csíkszeredai Beder Tibor nyugalmazott földrajztanár, volt főtanfelügyelő, közíró, kutató, tíz könyv szerzője, a Lármafa-talákozók szervezője vette át. Ugyancsak Gubcsi Lajos Ex Libris díjban részesült a Gyűjtemények Háza és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad is. A díjat Molnár Jánosnak, a Diákszínpad jelenlegi vezetőjének nyújtották át. Bejan András, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója is átvette a Gubcsi Lajos Ex Libris díjat. A Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek a magyar nyelv ápolásában vállalt szerepéért odaítélt Ex Libris díjat Péter Sándor magyartanár, a pedagógusszövetség sepsiszentgyörgyi elnöke vette át. A következő díjazott Sántha Attila kézdivásárhelyi író, költő, lapszerkesztő volt. Két mondat a laudációból: „Az Előretolt Helyőrség volt, ha nem is az egyetlen, ám a legnagyobb hatású csoport a prérin, amely az utóbbi évtizedekben komolyan elgondolkodott az irodalom mibenlétéről, papírra vetette elképzeléseit, és annak szellemében is próbált cselekedni. Mi mondtuk ki azt, hogy egyetlen urat ismerünk el magunk felett: az olvasót.” Ugyancsak Ex Libris díjban részesült Szabó Enikő csíkszeredai színművésznő, és díjazták Szima Csaba helytörténészt, a céhes város szülöttjét, Felső-Háromszék és egész Erdély elkötelezett lokálpatriótáját. Idén egy szakácsot, a város szülöttjét, a budapesti Bábel vendéglő vezető séfjét, Veres Istvánt is kitüntették, aki erre az alkalomra hazautazott, hogy személyesen vegye át a díjat. Utolsóként Vetró Bodoni András szobrászművész, a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóalja 1. századának parancsnoka vette át a díjat. Végezetül az ünnepséget és a díjazottakat Beder Imre református lelkész áldotta meg. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 7.Kántor Lajos nyolcvan éve és örökségeSzületésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből. Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel. Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését. A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette. A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák… Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek. Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette. Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg)vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról. Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét. Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk. Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.) Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is. Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom. Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatott, és akikről régebben már írt. Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.” Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az öreg Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa... Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet. Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 23.Milyennek álmodta Tamási Áron a színházat?Minden írót vonz a színpad, ha csak egyszer is érezte már a színház varázsát. Tamási Áront – miként ezt megvallotta – nem a hiúság és a becsvágy vitte a színpad felé, hanem az „egészséges ember” természetes, józan ösztöne. Az irodalmi formák közül a „legszigorúbb” és a „legizgatóbb” műfajnak tartotta a színpadi drámát, s ennek eszközeit is egyetemes célok szolgálatába kívánta állítani. A színpadon sem kívánt más, mint a „székelység emberi követe” lenni. Később mint „a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye” érdekelte őt a színház – melyben az alkotás még hatékonyabban élhet, mint a papiroson. S ahogy Gárdonyi a költészet felé, úgy kacsingatott Tamási Áron a színpad felé. Bár novelláival jóval több elismerést vívott ki magának, mint színműveivel, a színházra vonatkozó terveiről, makacs elképzeléseiről sem akart lemondani. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy bebizonyosodjék: Tamási a színházi dráma műfajában is értékeset, különlegeset tud nyújtani. A színműíró útját egyengető Féja Géza – a Tündöklő Jeromos kolozsvári sikere láttán – a meglepetések írójának nevezte Tamásit, aki soha nem azt írta, amit vártak tőle. Az első Ábel-regény után sokan „öröklakást építettek volna” neki a havasokban, mire ő azért is megjáratta székely hősét az országban, majd Amerikában. Így tett ő a színházzal is – állapítja meg Féja. Amikor némi huzavona után bemutatták az Énekes madárt, „mindenki el volt ragadtatva, hogy ennyire, ily természetesen és tündöklően csinált drámát a meséből”, s azt hitték, már mindig csak mesélni fog, de ő a közélet porondjára lépett – látván, hogy „az ide-oda száguldozó politika szekerének a kerekei” milyen mély nyomokat hagytak a népben, szülőföldjén. Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház – nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat. Még a messzire látó, minden értéket megbecsülő Schöpflin Aladárban is föltámadt a kétely: miféle színház az, amit Tamási csinál? Illés Endre felelt rá: „Nem a megszokott, ismerős, régi színház. Az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás ez, mely nem ügyesen bonyolított mesével, tetszetős, hatásos felvonásvégekkel, vagy éppen a nemzeti mélabú nagy tablóival fejezi ki magát – másként színház ez”. 1941-ben, amikor a Film Színház Irodalom című hetilapban arról folyt a vita, hogy Erdélynek – sajátos lírája, novellája, esszéje, regénye, építő- és képzőművészete mellett – van-e önálló drámairodalma is, Tamási Áron így nyilatkozott: „Az én helyzetem nem olyan egyszerű, nem tanulhatom meg más darabok után a darabírást – magamat hamisítanám meg ezzel. Aki ma magyar drámát akar írni, jó színpadi művet, annak el kell felejteni, ami a színpadon nálunk volt”. Kezdetben többnyire a technikai gyengeségekért marasztalták el a drámaíró Tamásit. Volt abban némi igazság, hogy egyes műveit laza szerkezetűnek, megbicsakló cselekményűnek vélték, de észre kellett volna venniük azt is, hogy az ő képzeletét nem közeli vagy divatos példák irányították, s hogy nemcsak a cselekményt, de drámai alakjait is másképpen formálta meg, mint ahogy a színházi néző évtizedeken át megszokta. Tamási színjátékaiban alig találjuk nyomát az elődöknek. Megkerülte ő a naturalista drámát is, az idillt a hétköznapok valóságával ellenpontozó Gárdonyi, Móricz Zsigmond kezdeményezéseit. Csak saját alkatának, természeti adottságainak megfelelő játékok létrehozására vállalkozott, s ehhez az eszközöket is nagyobbrészt magának kellett megteremtenie. Épp ezért tudott mindig különlegeset nyújtani, s talán ezért mutatkozott némelyek részéről rosszallás vagy értetlenség. Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnék. Diákkorában kezdett barátkozni a színház világával. 1916-ból fönnmaradt iskolai dolgozataiból, amelyekben a középkori misztériumdrámákra hivatkozik, aligha lehet még egyéni ízlésére következtetni, de a színház hivatásáról, erkölcsnemesítő vagy erkölcsromboló hatásáról vallott nézetei már figyelemre méltóak. A székelyudvarhelyi gimnázium hatodik osztályának tantervében előkelő helyet kapott a drámatörténet. Magyartanára – idősebb Szemlér Ferenc – szívesen foglalkozott elméleti kérdésekkel, s ehhez a tanári könyvtár jó felkészülési lehetőséget adott. Shakespeare összes művei mellett megtalálhatók voltak itt – olykor eredeti kiadásban – a régi iskoladrámák és más ritkaságok, s Petőfitől a Tigris és hiéna című, alig ismert tragédiát olvasták a diákok. Molnár Jenő visszaemlékezése szerint (melyet Ablonczy László jegyzett le) Tamási a kereskedelmi főiskolás társaival járogatott alkalomszerűen a kolozsvári Magyar Színházba, de 1923 tavaszán, amikor Amerikába készült, s útlevelére kellett várnia, sűrűn látogatta az előadásokat. Ez a jónevű színház, amelyik az első világháború után is hamar talpraállt, Janovics Jenő igazgatása alatt tartós eredményeket ért el új gárdájával és idemenekült rendezőivel, nem utolsósorban a magyarországi színházakat felülmúló műsorpolitikájával. A régi magyar drámairodalom értékeit éppúgy fölkarolta, mint az új, tehetséges írókat – magyarországiakat és erdélyieket egyaránt. Janovics pályázatok meghirdetésével ösztönzött, s már 1923-ban jelentékeny összeget biztosított az új erdélyi dráma, pontosabban: az „eredeti transzszilvániai drámaírás” buzdítására. Tamási Áron terveiről azonban a közeli barátai sem tudtak addig, amíg Amerikában írt, első színművéről, az Ősvigasztalásról nem értesültek. Pedig ez is a kolozsvári pályázati felhívásra készült; s Tamási nem csupán a maga bátorításául, de az otthoni irodalmi állapotokat is mérlegelvén, reménykedett a sikerben. Molnár Jenőnek írt (a nyugat-virginiai Welchben, 1924. október 6-án kelteződött) levelében így látta esélyeit: „Nem gondolnám, hogy olyan csoda volna leverni másokat. Persze fődolog a bírák művészeti és világfelfogása. Jelen esetben Imre Sándor, a színház dramaturgja, Ligeti Ernő és Kuncz Aladár a bírák… Nagyon valószínű, hogy a díjat más kapja, de várom, hogy darabomat előadásra elfogadják.” 1924. október 24-i levelében pedig egy másik barátját, Jancsó Bélát, a Tizenegyek antológia egyik szerzőjét kéri, tájékoztassa a drámapályázat várható kimeneteléről. „Eddig talán valami bizonyosat is tudsz a Janovics-féle pályázatról – írja –, s különben is, ahogy hallom, szándékaim kiderültek, s így nincs mit titkolóznom. Ősvigasztalás című székely tragédiámat én is beadtam Erzsike útján, s csupán azért nem árultam el senkinek, mert szerettem volna megtartani azt az előnyömet, hogy nevemet ne tudják. Amint Erzsike írja, Kuncz Aladár ez irányban kérdést tett neki, s így már szinte bizonyosan tudja, hogy én is mire vetemedtem.” A menyasszony – Holitzer Erzsébet – közvetítésével benyújtott darab dicséretben részesült. Színpadot nem kapott; a kitűzött első díjat Gulácsy Irén Napáldozás című drámája nyerte el, amely hamarosan színre került, sőt a pályázók közül Tábory Emil, Karácsony Benő, Bárd Oszkár színművét is bemutatták. Ostobaság volna utólag azon tűnődni, hogy milyen külső tényezők zavarhatták a bírálóbizottság döntését. Részrehajlással aligha volt vádolható Kuncz Aladár, aki – Tamási szavaival szólva – „az új hangú és a magyarországinál humánusabb célkitűzésű” erdélyi irodalom élére állt, s biztos ítélettel figyelte és követte az ígéretes tehetségeket. Már 1923-ban jól ismerte és becsülte Tamási Áront: ekkor kezdte el közölni amerikai beszámolóit, riportjait s novelláit az Ellenzék heti irodalmi mellékletében. Lehet, hogy a tévedés a színház dramaturgiai felfogásából adódott, de a kitüntetés – Gulácsy Irén személyében – nem egyszerűen az ismertebb névnek, inkább az áldozatos léleknek szólt, aki hallatlan munkabírásával, nagyváradi újságírói tevékenységével és a súlyos beteg férjet ápoló „földönjáró szent” cselekedeteivel alapozta meg népszerűségét. Gulácsy drámája talán jobban megfelelt az előírt követelményeknek, a transzszilván eszme alapelvének, az önálló erdélyiség gondolatának, míg Tamási Áron kezdeti munkássága regionális szintűnek tűnt, hiszen mondandóit kizárólag a székelyek tragédiájára összpontosította. Arra vonatkozóan, hogy milyennek álmodta Tamási a huszadik század szelleméhez illő színházat, 1926-ban közzétett, Bajszerző nagyvilág című amerikai beszámolójából következtethetünk. Útirajzának szinte a legérzékletesebb, a jenki életmódját frappánsan jellemző fejezetei épp a színházakról szólnak. New Yorkban a színházi élet „végtelen széles skáláját” figyelte meg – az olcsó burlesque-től az igényes kabaréig, a musical comedytől a színvonalas drámai színházakig. Ma már tudjuk: határozott céllal és kritikai igénnyel szemlélte, amit látott; banktisztviselői keresetének nagy részét erre költötte. Amerikában ismerte meg az európai kultúra kimagasló értékeit. A modernek közül Franz Werfel és O’Neill drámáit, Max Reinhardt lenyűgöző rendezését a Century Theatre-ban, a The Miracle című némajáték bemutatása során; ez utóbbi – Tamási szemével nézve – a „legtökéletesebb művészet”-nek látszott. Bernard Shaw újításaiban már nem bízott; hazafelé jövet, franciaországi élményei között nem alaptalan malíciával említi Shaw nevét. „Egyetlen vágyam volt – írja –: látni az orléans-i Szűzet. De minél hamarabb, amíg Bernard Shaw felébred, mert ő aztán elrontja minden illúziómat”. A műfaji gazdagság bámulatba ejtette, ha mindjárt tiltakozott is a silány tartalom miatt. A húszas évek elején a New Yorkba importált színdaraboknak több mint a felét magyar művek – mindenekelőtt Molnár Ferenc drámái – tették ki. Tamási elfogultság nélkül nézte a dalbetétekkel, hamisítatlan cigányzenével föltupírozott Molnár-darabok amerikai népszerűségének csökkenését, összevetve saját tapasztalatait a sajtóban közölt véleményekkel. Fő gondja az volt, hogy miképpen állíthatná vissza a magyar színpadra (nem az idő kerekének visszaforgatásával, hanem a korszerű színház szintjén) a költészetet, amely a klasszikus dráma fölbomlásával és a naturalista dráma térhódításával kezdett kiszorulni onnan. A módszert és a stílust tekintve, voltak ennek fontos előzményei a magyar dráma történetében is. Balázs Béla – saját vallomása szerint – „a székely népballada fluidumát” ragadta meg s „nagyította drámastílussá”. A kékszakállú herceg vára és más misztériumjátékaiban a szimbolizmus vívmányait társította a népköltészet „ősszíneivel”, s modern lélektani problémák ábrázolására tette alkalmassá azokat. Babits Mihály hasonlóval kísérletezett, amikor A második ének című mesejátékát írta, s a népköltészettől sem messze álló mítoszokból, ősvallásokból „az emberiség őslelkének” kitárulkozásait emelte ki. Tamási Áron fantáziáját az az ősi hagyományokon nyugvó hit- és hiedelemvilág mozgatta meg, amely magában rejti az ember megújulási képességét is – a pusztító viharok, háborús csapások után. A néphit nem ismeri a végleges bukást, a romlásból is a reménykeltő jeleket véli kiolvasni. A székely népballadák világában járatos író számára ezért kínálkozott hát megoldási formaként a népi játék, amely a folklórt (ősköltészetet, mesét) a mitológiával egyesíti – a csodálatos emberi természet megnyilvánulásaként. Németh László a már ismert három játék (az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos és a Vitéz lélek) méltatása során Tamási drámaírói kezdeményezéseit a modern európai áramlatokkal, Pirandello és Claudel törekvéseivel rokonította. Az Énekes madártól számított művekben (hisz az Ősvigasztalást nem ismerhette) Tamási hosszú távon beérő, biztos győzelmeit sejtette és hirdette meg – a kritika konok előítéleteivel szemben. Ha nem torpan meg a maga taposta úton – írta Németh László –, „egy elhanyatlott műfajt emel vissza a nagy magyar műfajok közé.” Az út azonban, amelyre az Ősvigasztalással rálépett Tamási, mint „egyedül csak neki megnyílt” útra, s amely a népköltészetből az európai avantgárd művészet magaslatai felé vezetett, korántsem volt sima és nyílegyenes. Bármiként hatottak is rá a legmerészebb megoldások, nem utánozta azokat. Az Amerikai Egyesült Államokban éppúgy a székelyek gondjaival-bajaival törődött, mint kimenetele előtt; novelláiban és egyéb munkáiban is, amiket hazaküldözgetett, még az otthoni tapasztalatait és ismereteit hasznosította. (in: Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum). A fenti részlettel a 120 évvel ezelőtt, 1897. szeptember 20-án született (színmű)íróra emlékezünk és a magyar dráma napja előtt is tisztelgünk. Z. Szalai Sándor / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 31.Közösen cselekedni, megmaradniSepsikőröspatakon együtt ünnepelte a reformációt a református, unitárius és evangélikus egyház, s jó testvérként a római katolikusok is részt vettek az eseményen. Az alkalomból a templomkertben kopjafát lepleztek le. Nagy Adél evangélikus lelkész szószéki szolgálatát a Pál apostol a galátákhoz írt leveléből vett igére támaszkodva végezte. Mint mondotta, az elmúlt fél évezred sok jót hozott, társadalmunk fejlődött, technikai vívmányok sora gazdagítja mindennapjainkat, de bármilyen modern korszak is legyen a jelen, nem vagyunk elégedettek, tudjuk, érezzük, valami nagyon hiányzik lelkünknek. Teljes és szabad életet csak akkor élhetünk, ha az évezredek óta változatlant, Isten szavát befogadjuk szívünkbe – mondotta a fiatal tiszteletes. Nagy Zsolt Attila helybeli református lelkész örömét fejezte ki, amiért az egyházak ezekben a napokban egymás felé fordultak, a hívek ünneplőbe öltöztették szívüket, s közösen kulcsolták imára kezüket. A tiszteletes úgy fogalmazott, bár a jövőt nem ismerjük, nem tudjuk, ötszáz esztendő múlva lesz-e Sepsikőröspatakon magyar és református, unitárius, katolikus vagy evangélikus, de közös feladatunk, hogy megpróbáljunk tenni annak érdekében. „Ne hagyjuk hitünk és magyarságunk, kereszteljünk, konfirmáljunk, eskessünk, használjuk ünnepeinken templomainkat – így tegyünk a következő ötszáz év érdekében” – jelentette ki. Tordai Ernő sepsikőröspataki unitárius lelkész Unitárius reformáció címmel tartott rövid előadásában a valláskialakulásról és az unitarizmus legfontosabb hitelemeiről beszélt, valamint adatokat osztott meg a helybeli egyházközség történelméből. A Bodor Sándor katolikus kántor vezette ökumenikus kórus fellépését követően P. Magyarosi Imola színművész Babits Mihály Miatyánk című versét adta elő. A kedvezőtlen időjárás miatt a templom udvarán leleplezendő kopjafa adományozója, Para Zoltán mérnök is a templomban szólalt fel: bár a sepsikőröspataki közösségtől távol került, de szívében közel van hozzájuk – biztosította őket. A kopjafa készítője, Szabó Árpád a faragás során felhasznált motívumokról beszélve kijelentette: vizet, tulipánt, magyar keresztet, kelyhet, könyvet és a gömböt látunk, de ha azt szavakra fordítjuk, magyarságunkról, élni akarásunkról, egyházainkról és templomainkról mesélnek. Az áldást – ezúttal már kint, a szemerkélő esőben – Mátyás István lelkipásztor, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője mondta, az egybegyűltek pedig közösen énekelték a székely és magyar himnuszt. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 18.Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szóÉletre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok „Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban. Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát. „Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát. Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától. A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot. Magyar nyelvtanulás a szórványban „Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése. Fogarason is járt a Mikulás „A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
